Hat éves lettem én! Mit is írhatnék, ami nem volt igaz tavaly ilyenkor is? Hiszen semmi sem változott. Gazdiék imádnak, én őket, kerek a világ! Ja, de mégis! Valami igenis megváltozott. Tavaly óta megtesósodtam.
Az úgy történt, hogy anya-gazdi egy gyönge pillanatában rátalált egy sötét kis szőrcsomóra az interneten. Talán megérne egy lelki elemzést, miért nem olyan szöszit választott, mint amilyen én vagyok, de végül is mindegy, csak maguknak csináltak problémát, mert este a sötétben sosem találják a kertben. Szóval, az internet … Mindig mondom, hogy túl sokat ül gazdi a vacak gépe előtt, most aztán itt az eredménye. Egy éhes szájjal több lett. De milyen éhes! Ez a kis vakarcs kiesz és kirág minket a „vagyonunkból”. Gazdi persze ilyenkor előjön a kölyökkori botlásaimmal, felemlegeti a fülhallgatókat és a rengeteg papírt, amit eltéptem, de az vesse rám az első követ, aki még sosem unatkozott. Én egyedül voltam, ha elmentek otthonról, hát muszáj volt elfoglalnom magam. Ez a kis vakarcs meg jött és várta, hogy szórakoztassam, mert ha nem, hát rág ő is. Van, ami nem érdekel, mert faág van a kertben elég, szárított malacfülből is mindig van utánpótlás, de kicsit rossz néven veszem, hogy elcsócsálja az összes szépséges plüssömet, amiket évek óta gyűjtögetek. Anya-gazdi ugyan eddig még mindig pótolta őket, és addig nincs is igazán nagy baj, amíg megteszi. De hogy mi a jó abban, hogy mindent kibelez ez a kis süket, azt sosem fogom megérteni.
Őszintén megmondom, az első két hétben erősen reménykedtem, hogy egy reggelen arra ébredek, megint egyedül vagyok, de aztán feladtam a reményt, mert ez a kis tapsifüles (tényleg, nagyobbak voltak a fülei, mint ő maga) nagyon itt akart maradni, amit egyébként még meg is értek, mert igazán jó hely ez itt nálunk, már csak azért is, mert ugye itt vagyok én. Fel se vette, hogy morgok rá, ha hozzányúl a játékaimhoz, ha beleeszik a kajámba (mondjuk, ez zavart kevésbé, mert addig én meg megettem az övét ) és ha nagy szemtelenül rám csimpaszkodik. Csak jött és osztotta a puszijait, amiért a gazdiék már úgy is hívták: „puszinyuszi”.
Ha őszinte akarok lenni, nem sok vizet zavart, és jópofa dolog volt, hogy állandóan úgy követett, utánozott, mint valami nagy Mestert. Az is voltam. Nem akarok dicsekedni, de amit tud, azt mind tőlem tanulta. Gazdi elég bénán próbálja megrendszabályozni, ráadásul még iskolába se vitte el, mint annak idején engem. Nem lesz ennek jó vége, én már most látom, de ők abban bíznak, hogy előbb-utóbb benő a feje lágya és olyan okos lesz, mint én. Hát, nem akarom letörni őket, de hiú remények ezek. Szerintem. Ez már akkor egészen világos, amikor anya-gazdi vissza akarja hívni, ez a kis lüke meg mintha nem is neki szóltak volna, csak megy a saját feje után. Persze, nem hülye, ha a gazdinál van virslikarika, akkor jön, rohan, csak úgy lobognak a fülei. Ezt én is pontosan így csináltam annak idején, de aztán én képes voltam virsli nélkül is a szófogadásra, amire ő egyelőre még nem. Ami nem is csoda, hiszen tacskó. Félre ne értsetek, nem nézem én le a rövid kis lábai miatt. Neki ilyen jutott, hát istenem, van ilyen. Mint ahogy nincs olyan selyem szőre sem, mint nekem. Ezzel együtt nem kellemetlen, amikor hozzám bújik; és bár ennek nem örülök annyira, de gazdiék is elég sokat bújnak vele. Tulajdonképpen bátor kis pöcök (merthogy fiú az istenadta, ha ezt eddig még nem említettem volna), a haverjaimmal is összebarátkozott, nem kellett senkivel összevesznem miatta. Nem szeretek veszekedni, és ezt – úgy látszik – érzi ő is, mert nem keveri a kakit, mint ahogy a gazdi tartott tőle. Mindig valami Buksiról mesélnek, hogy az bezzeg szerzett nekik ősz hajszálakat. Szerintem Jack is fog, csak még kicsi.
Igazság szerint az érkezése nem rövidített meg a jogaimban, hogy ilyen előkelően fejezzem ki magam. Én mégis csak angol úr vagyok, nem egy német földmunkás. Bár, ezt csak halkan mondom, egyrészt, hogy ne nézzetek nagyképűnek, másrészt még Jack sem jött rá, hogy neki elvileg genetikai engedélye van arra, hogy feltúrja a kertet. De ha rájön … (én ugyan nem szólok neki), akkor gazdinak esélyes az az ősz hajszál. Na jó, mind a ketten vadászok vagyunk, aminek a városban nem sok jelentősége van. A kirándulásokon meg gazdiékra kell vigyázni, és remélem, ebben vakarcs is segíteni fog, nem kujtorog el majd a vaddisznók után, mert akkor megnyúzom, hacsak meg nem teszi az a disznó. Azt azért sajnálnám, mert mókás kis kölyök, amikor jó passzban van.
Amióta eldöntöttem, hogy maradhat, azóta sokat játszunk, még úszni is megtanítottam. Illetve hát megmutattam neki, hogy ez jó dolog, ő meg annyira azért nem hülye, hogy ne higgyen nekem. A Balatonon rögtön levette, hogy remek hely, ami jó, mert utáltam volna, ha nem szereti és akkor én sem mehettem volna olyan sokszor. Úszni egész ügyesen megtanult, meglepően gyors is, de azért olyan kitartóan nem bírja még, mint én. Ahol lehet, bliccel, de még kölyök, majd megerősödik. Nem mintha indulni akarnék vele a Balaton-átúszáson. Azt a családból csak a kisgazdi tudta megcsinálni, csodáljuk is érte mindannyian. Ő hiányzik nekem, de ezt nem mondom neki, amikor skypolunk, mert miért fájjon az ő szíve is. Ha tud, úgyis jön, és olyankor bújik velem, mint a régi szép időkben. Én kivárom. Mert várni nagyon tudok. Ezzel a kis szőrcsomóval meg még könnyebben is megy. Csak az ugatásával visz a sírba. Én nem nagyon szeretem jártatni a számat, mert ismeritek a mondást: sok beszédnek sok az alja. Meg van az a mese, amikor a kiskakas állandóan kukorékol, hogy baj van, aztán amikor tényleg baj van, már nem hisznek neki. Na, én nem akarok így járni. De Jack ugrik minden neszre, azt mondják: jelez. Hát, a fenének jelez olyasmit, amihez semmi közöm? De ezt ugye előre nem lehet tudni, szóval mindig mennem kell utána, hogy eldönthessem: kell-e beavatkoznom vagy sem. Fárasztó, na.
Az nem zavar, hogy tesó ott alszik a legszívesebben, ahol én. Ez olyan bajtársias dolog, vállvetve lehet a legnyugodtabban aludni. Meg ha a gazdiék vigyáznak ránk. Ezért is szeretünk leginkább köztük aludni. Ami sokak szerint nem helyes, de nekik meg riasztójuk van, egy gép, arra bízzák magukat. Mi így vigyázunk, és erről nem is nyitok vitát. A családi fészekben tesó szerencsére nem sok vizet zavar, mert valami mazochista módon többnyire szeret a nagy ágy vagy a saját kényelmes ágyikója helyett a parkettán vagy jobb esetben a szőnyegen aludni. Nincs ki a négy kereke, ebből is látszik. De most már megtartjuk. Egyrészt már túl sok tápot evett (és akkor a virslikről, halakról, más finom falatokról már nem is másrészt néha kifejezetten élvezem, hogy ott lebzsel körülöttem. Például amikor gazdiék dolgozni mennek. Igaz, olyankor mind a ketten alszunk, de mégiscsak más társaságban aludni, mint egyedül.
Mondjuk a kirándulásoknál van egy kis gond vele, mert a kurta lábaival nem tud, vagy nem akar olyan sokat menni, mint ahogy én tudnék. Lohol persze utánam állandóan, de aztán hallom is, ahogy előbb-utóbb majd kiköpi a tüdejét. Ha egy kicsit meleg van, még le is fekszik az út porába és nem mozdul, úgy cipelteti magát még most is, pedig már egy éves. Addig nincs is baj, amíg nem nekem kell cipelnem. Na, de azért az igazsághoz tartozik, hogy lelkes. Főleg, ha az erdőbe, vagy tópartra megyünk. Van egy utálatos szokása ugyan, hogy állandóan megtalál minden dögöt, pockot és döglött halat, és képes lenne beléjük dörgölőzni, de ez legyen a gazdiék gondja, nem az enyém. A szagával nekem nem lenne bajom, de anya-gazdi ilyenkor kiborul, az meg senkinek nem jó. Mondjuk, én is imádom a mocskos dolgokat… Úgymint pocsolya, dagonya, és csak úgy simán a reggeli harmatos fű után a poros futtatóban rohangálni a labda után. Gazdi már edzett, pedig régebben még a szívbaj kerülgette, amikor alaposan kidekoráltam magam. De talán a tudat, hogy kettőnket úgysem tud visszafogni, tette engedékenyebbé, mert mostanában nevetve, beletörődően veszi tudomásul, hogy a séta a fürdőszobában végződik majd.
Néha ciki, amikor tesó mindenki elé odafekszik és vakartatja a hasát. Semmi tartás, semmi méltóság nincs benne. Én mindig is tartottam a kis kétlábúakkal a távolságot, de amióta ő feszt haverkodik velük, lassan én is elviselem a társaságukat. Talán igaza van, és nem kell tartanom a hirtelen mozdulataiktól és a hangoskodásuktól. Ha őt nem bántják, és nem idegesítik, akkor én is kibírom. Nehogy már valamiben jobb legyen nálam! Nem igaz?
Művészi tökélyre fejlesztettem mellette a színészi játékom, ahogy igazi vérgolden módjára nyüstölöm. Ebben is elég jó tanítvány a kis szaros. Vérre menő küzdelemnek tűnő fogcsattogtatást rendezünk időnként, csak a kis hülye a végén mindig lebuktat a puszijaival. De azért értékelem, hogy figyel rám és tanul tőlem. Végül is, ő még kölyök, akkor is, ha kilenc nappal ezelőtt betöltötte az első évét; és kitől tanuljon, ha nem tőlem, aki már igazi tapasztalt róka(vadász) vagyok. Upsz, ez így nem teljesen igaz, mert állítólag ő az (mármint a róka-vadász). Nem baj, a tapasztalt akkor is én vagyok.
Összességében ez a megtesósodás nem volt rossz dolog. Én ugyan régen is nyugodtan aludtam, amíg gazdiék dolgoztak, de most, hogy ketten vagyunk, még nyugodtabb vagyok. Az egyedüllét nem jó dolog, és ezt most érzem igazán, amióta soha nem vagyok egyedül. Ez persze nem jelenti azt, hogy további betolakodókra is szükségünk lenne. Gazdinak két keze van, mi ketten vagyunk, több kutyát nem is tudna simogatni, tehát a dolgok állása most tökéletes. Ezt remélem, ő is olvassa, mielőtt ez a fránya internet már megint valami meggondolatlanságra késztetné.
Na, megyek is… ünneplünk. Jó ez a szeptember, bár szerintem Jackre ráférne, hogy a kétlábúakkal együtt ő is iskolába menjen ilyenkor, de ami a lényeg, mindkettőnk születésnapja ebben a hónapban van, így egymást érik az ünneplések és a finom falatok. Ha rám hallgattok (és nem vagytok javíthatatlan morózus magánzók), akkor ültessétek a gazditokat a gép elé, szerezzen nektek egy havert otthonra. Mint mondtam, a tesósodás jó dolog, akár a kertben laktok, akár lakásban. Együtt várni a gazdiékra sokkal könnyebb, mint egyedül. Meg még sok előnye van, de már nem fejtegetem tovább, mert lemaradok a saját tortámról! Pacsi pajtikák!
judith szerzői oldala 